Az elátkozott bölcső

1. Suhognak az árnyak fenn a padláson,

Hol gyertyafény kell, hogy az ember lásson,

Nyikorog a régi, száraz fájú bölcső,

Ahogyan a rozsdás, dülöngélő tört cső.

Hajdan ölelő karja közt gyermek sírt,

Gyermek, ki találta benne a végső sírt,

Halál fűződik a ringatózó ágyhoz,

Kapu, mely embert a halálba áthoz.

2. Egy bölcső? Hiszen az eltakar és véd,

Hisz oly megnyugtató ott, benne a pléd,

Az a kezdet, s nem a vég, hát mégis, mi történt,

Hogy a sors megszegte a legfontosabb törvényt?

Villám csattan, a szél befú az ablakon,

Felröppen a lepel, hisz itt az alkalom,

És most, igen, most! Meg is láthatjuk ott

A parányi, ámde végzetes vérfoltot.

3. Sírt a csecsemő, normálisan anyja,

Aki ilyenkor szépen csitítgatja,

De az biz’ a, nem jött, hogy is jött volna,

Nem, mert épp ő kívánta pokolba,

De már jön is, ni! Közeledik szembe,

S suhanó keze között felcsillan a penge,

Éktelen sikoltás, aztán dermesztő csönd

Ez történt rég az öreg padláson fönt.

4. Akarattalanul született a gyermek,

Az apja eltűnt, s így egyedül lettek,

Az anya bánatában nem tudta, mit tegyen,

Munka nélkül tartani a dedet lehetetlen.

S lesújt a kés, elsötétül minden,

Szomorú dolgok történtek hát itten,

Nyikorog a régi, száraz fájú bölcső,

Ahogyan a rozsdás, dülöngélő tört cső.

5. Egy csupasz szobában, innen nem is messze,

Öregasszony kuporog ott, reszketve benne,

Bőre fehér, ráncos, arca torzult, csúnya,

Púpba görbült testén szakadozott gúnya.

Aszalt képe fájó, rossz emléket tárol,

Elzárva él már az egész világtól,

Öreg kezében kés, barna fedi élét,

Őrülve tartja meg fiacskája vérét.

6. Kondul a harang, épp kereken tizet,

A vén öregasszony elméjével fizet,

Mert hall egy hangot, és pont úgy hallja tán,

Mint azon a szörnyű kegyetlen éjszakán.

Fülébe robban harangszóval együtt,

És erre a képe fájdalmasan elnyűtt,

Hallja az elátkozott bölcső nyikorgását,

S minden kongatásnál fia sikoltását.