A Halál

Rémképnek tetszett, midőn a szobába belépett.

Alakja hosszú volt, ruhája meg tépett,

Szinte már füstölgött, lebegett a lénye,

Nem tudtam eldönteni, ez erény-e.

Mint egy vízbe fúltnak, olyan volt gúnyája,

Csuklyás volt a feje, fény nem vetült rája,

Nem láttam arcát, de nem volt bennem kétség:

Nincsen neki arca. Nincsen, csak sötétség.

Ezernyi sebhelyén bordó volt a vére,

Száz polipkarja volt festve feketére,

Ezüstszürke csuklyája, s uszályának farka,

Nem úgy, mint királyoknak: piros-sárga-tarka.

Jeges pillantása most levegőt űz szét,

Helyette érzem tömjénes, kénköves bűzét,

Suhan a levegőn pokoli jelmeze,

Nagy, íves kaszába torkollik csontkeze.

Hozzám lép; látom a koponyáját belül,

Rám néz szemének üregével, s leül,

Leül mellém, az ágyam szélére,

Bár nem kérdtem tőle, ülőhelyet kér-e,

Homlokomhoz nyúl... az agyamba lékel,

Érzem, hogy folyik minden emlék el,

Eltűnik az elmém, minden az övé lett,

Fogsorán keresztül eltűnik az élet,

Fölém hajol, látok a szemüregén át,

Nyakamon kitapint ujjával egy vénát,

Majd szörnyű pokolbűzt az arcomba lehel.

Vége van, tudom. Most megyek vele el.