A göndörhajú kopasz

Közelről hangzik már a szél vicsora,

Sötét lett az ég… hű, mindjárt vacsora,

Hol a halott ajka nyílik az imára,

Ott állott a skót Edward McDonald vára.

Földjein parasztok már nem kaszálnak,

Lefelé, a vár alatt akasztófák állnak,

Az első hullának tar feje van, így szakasztott

Olyan, mint a többi kopasz akasztott.

E helyen élt tehát a sötét vár ura,

Nem volt szüksége ételre, se árura,

Nem szeretett senkit, s nem szerette senki,

Szomorú arccal nézett a sok várrésen ki.

Kopasz volt ő, igen; tar volt koponyája,

Nem is mászott rá soha a tetvek nyája,

És amikor néha a tükör elé lépe,

Homlokában látszott saját tükörképe.

Most a várban egy végtelen folyosóra lépett;

Ez tartalmazott vagy ezer bús családi képet,

Vörös szőnyeg vezetett e képtáron át,

Bejárása betöltött egy egész éjszakát.

Egy kép az ő édesanyját ábrázolta,

Az ő végzete oka is feje kopasz volta,

Minden képen olyan ember volt, ki már halott.

S majd’ minden kép mellett véres volt a fal ott.

Gyakran talált döglött vadat, de nem szép a róka,

Sem a farkas, így nem lehet belőle paróka,

Így műhajnak megölte az egyik gazda juhát,

Azt vette fel éjjelenként magára, s álruhát.

Nem tudott növeszteni hajat, se szakállat,

Úgy élt kastélyában, mint csupasz vadállat,

Mégsem rögzítette a várhoz beton vagy cement,

Egy városi fogadóba minden este bement.

Most göndör „hajában” egy asztalhoz leül,

Bár ezer aggodalom nyomasztja belül,

Minden asztalnál ül egy-két vendég,

És mindet beborítja a haj, szent ég!

„Príma – szól egy ifjú -, elindult az örvény.

Megszületett az újabb kopasz-ellenes törvény.”

„Végre kipusztul a természet eme mocska!” –

Nevetgél máshol egy dúshajú párocska.

Űzőtt vadként rohan a házból kifelé,

Becsapja az ajtót, hogy csak zeng belé,

Csak menekül el erről a pokoli helyről,

A göndör paróka leesik a fejről,

Látja a sétáló, dúshajú urakat,

Sikolt reá minden üzletház, kirakat,

Megbotlik, s rémült emberek közé esik,

Riadt és dühödt, vad szempárok lesik,

Belemarnak, két karján csurog a vére,

Felpattan, menekül – búvóhelyére,

S hol már a szürke, sötét kastélyfal áll,

A falon a jól ismert fakapura talál,

Míg felé hömpölyög a százarcú halál.

Verítéket érzett homlokán, véreset,

Nem tudta, hogy kint az utcára mér’ esett,

Odakint nem kénel kutyát, se tehenet,

Úgy csörtet előre a szörnyű „fáklyásmenet”.

Úgy tűnik, a tömeg bárkit szűműzet,

Vasvillákat fognak, s faágakon tüzet,

„Akasszuk fel a torzszülött tart!”

A tömeg a kaput törvén befelé tart.

„Ilyen véget, higgyék el, én nem akarok!”

Nyögte a kopasz, míg jöttek a lábak, s a karok,

S mint vadállat, kit az ember halomra ölt,

A göndörhajú kopasz szörnyen felüvölt…

„Ezt csinálja már heteken át.

Átordítja az egész éjszakát,

Nem hagyja a többi beteget pihenni.

Egyfolytában zokog, pedig nem bántja semmi.

Lehet, nem csak őrült, hanem súlyos beteg.

Kérem, főorvos úr; kérem, nézze meg!”

S a „diliházban” a főorvos úr, a végrehajtó

Elmegy, és előttünk becsukódik az ajtó.