Itt születtem, ez az én hazám

A férfi felébredt. Megvakarta a fejét, és álmosan fészkelődött egy kicsit a padon.

- Hej, de hideg van – gondolta, és összébb húzta magán a ruhát. Egy pillanatra belebámult az éjszakába. Mindenhol sötét volt; messzebb pislákolt egy-két lámaoszlop, de csak halvány fénnyel szolgálhatott. A férfi oldalra tekintett.

Kollegája, szintén munkátlan, horkolva szunyókált mellette a kövön. Egy barna pokróc volt ráterítve.

- Hö? Mi van? – nyöszörgött, mikor a másik oldalba bökte.

- A hazán gondolkozom – felelte a másik halkan.

- Csak nyugodtan, nem zavarlak – dörmögte a pokrócos. Idősebb volt, mint a társa; állán őszes, érdes szakáll, arcán ráncok.

Újból álomba is merült volna, ha társa nem rázza fel még egyszer.

- Te mit gondolsz? – kérdezte az.

- Azt, hogy ha még egyszer megböksz, lenyomom a kezedet a torkodon.

- Úgy értem… a hazáról.

- Hagyjál nekem békét! Aludjál! – és oldalra fordult.

A másik visszadőlt a padra, és gondolkozott.

A parkban voltak; már a tücskök sem ciripeltek, bizonyára azok is mind aludtak. Már nem mintha bármi hely lett volna ciripelésre; mindenhol csak mocsok volt, és beton.

Pár perc múlva a férfi ismét megbökte társát.

- Hé! Te! – súgta.

A pokrócos dühösen felhördült.

- Mit akarsz már? Nem tudsz békén hagyni? Nézz körül! Éjszaka van! Ilyenkor aludni kell, nem pedig dumálni!

- A hazán gondolkozom – ismételte meg a másik.

- Hát ennek igazán örülök! De mit akarsz tőlem?

- El akarom mondani, mit gondolok. Hogy milyen szép is ez a hely. Itt születtem…

- Te ezen a padon születtél, és büszke vagy rá?

- Nem úgy értem! Te ezt nem értheted. Gondolom, ezen még soha nem is gondolkoztál. A haza… egy hely, ahol mindenki ugyanazt a nyelvet beszéli, mint te… bármerre fordulsz, ismerős arcokat látsz. Egy hely, ahol már régen is éltél… rengeteg ismerős, és régi dolog… mind emlékként él a szívedben. És mind azt jelzi, hogy otthon vagy. Otthon… az otthon a hely, ahol mindig a legszívesebben vagy…

- Én legszívesebben most valahol máshol lennék – vallotta be ingerülten a pokrócos. – Aludj már!

A romantikus életfelfogású hajléktalan mélyet sóhajtott.

- Szerintem a haza – mondta -, nemcsak egy hely, egy nyelv, vagy ismerős dolgok köteléke. Nem. A haza ennél sokkal több. Egy olyan hely, amelyet soha nem felejtesz el halálod napjáig… amire mindig büszke lehetsz… és amelyet mindig örömmel emlegetsz majd… mert a haza nem tárgy… mert a haza itt él, belül… igen, itt, a szívedben.

És a mellkasára szorította kezét.

- Fogd már be a szád! – könyörgött társa.

- De nem – rázta fel a fejét, és folytatta. – Ó, hold, ki oly fényesen ragyogsz ott fenn az éjszakában! Ó, csillagok, kik mindenhonnan az én szavamra figyeltek! Ó, éjszaka, nappal, és minden nagy erők! Itt, most kijelentem nektek, mit érzek a hazám iránt! Én…

Itt elhallgatott, és visszahanyatlott a padra, mert társa egy jól irányzott ütéssel tarkón csapta.

- Tessék aludni! – morogta az, majd maga is lehajtotta a fejét. Ám nem tudott aludni. Mélyen, legbelül, egy szót hallott: haza. Ez a szó belülről égette, gyilkolta, szakította a testét.

Nem tudott pihenni. Felült a földön. Egy gondolatsor jutott eszébe.

Itt születtem… ez az én hazám…

Haza…

Otthon…

Másnap reggelre dalolva, és sírva írta egy talált papírra a verseit; bárki olvasta volna, könny csordult volna a szeméből, olyan szép volt.

Beszédet írt a hazáról, ezen gondolkozott mindig és mindenkor, s bár sohase lett belőle híres író, a tehetsége megvolt hozzá.

És ez tehetség, ez az isteni sugallat azon az éjszakán jött létre.

Reggel áradozott a társának, ölelgette, csókolgatta, százszor is megköszönte neki a szikrát, mely mindent kirobbantott. Ő ettől felvilágosult, és élete értelmet nyert.

A másik pedig csak bambán nézett rá. Semmire sem emlékezett a tegnap éjjelből.