A halál eljövetele

Becsöngetett Kovácsékhoz a halál, hogy elvigye Kovács úr lelkét. Hamar túl akart lenni az egészen, mert nem szerette ezt a munkát. Mindig frászt kapott a haldoklók sikolyaitól. Már komolyan fontolgatta, hogy felmond. Unta az egészet. Majd elmegy postásnak, gondolta.

Kinyílt az ajtó, és egy Kovács úr-szerű, élete teljében levő, pozsgás arcú férfi jelent meg.

- Mit tetszik? – érdeklődött.

A halál már felelte volna, hogy a lelkéért jött, hogy elvigye a pokolba, ahol aztán, miután kitölt néhány űrlapot, örök szenvedésben lesz része, meg ilyenek. De nem tudta elkezdeni sem a mondatot, mert Kovács úr meglátta csontujjai között a kaszát, ami a halálkodás elengedhetetlen kelléke, és felkiáltott:

- Bocs Gyuri, ma nem érek rá! Kaszálj egyedül.

A halál tüstént megmagyarázta volna, hogy ő nem paraszt, hanem halál, és egy cseppet sem Gyuri, de az ajtó becsukódott.

A halál felsóhajtott, és idegesen végigsimította koponyáját. Ezt is épp neki kellett kifogni.

Újból csöngetett, és megjelent Kovács úr.

- Mondtam már, Gyuri, hogy…

- Elnézést – szakította félbe illedelmesen a halál -, én nem Gyuri vagyok.

- Pista?

- Nem, uram, én Pista sem vagyok.

- Nem? Ó, hát te vagy az, Béla? Hihetetlen! Kerülj beljebb! Milyen rég nem láttalak! És hogy megnőttél! Hé, Mari! Megjött a Béla!

A halálnak nem volt ideje mondani, hogy nem, ő sajnálatos módon Béla sem, amikor megjelent Kovácsné, egy kövér, mosolygós asszonyság.

- Ó, Béla! – örvendezett, és szeretetteljesen megölelte. – Gyere be, Bélám, jaj, de rég láttunk!

- Olyan rég, hogy már nem is emlékszem – motyogta a halál.

- Gyere, gyere be!

- Hát… köszönöm – a halál belépett a házba, és körbenézett. – Milyen szép hely…

Kovácsné duzzadtan mosolygott.

- Ülj le egy székre, mindjárt hozok süteményt!

Elment, a halál pedig leült az asztal mellé, és kettesben maradt Kovács úrral.

Egy darabig kínos csend volt.

- Hát hogy vagy? – kérdezte aztán Kovács úr.

- Hát… fáradtan – szólt a halál, és nem hazudott.

- Hát a munka?

- Unalmas.

- Gondoltam. A munka mindig unalmas. Hát mit csinálsz?

- Ülök.

- Úgy értem, mit dolgozol. Tudod! A szabó szab, a hentes hentel, a pék az… na, de mindegy. Szóval mit dolgozol?

- Hát, izé… egy utazási cégnél dolgozom.

- Aha – nyögte Kovács úr, és egy darabig csöndben maradt, mert nem tudta, mi az az utazási cég. Azután zavarban megkérdezte ismét: - Hát hogy vagy, Bélám?

- Itt valami félreértés van – mondta a halál, mert tisztázni akarta a helyzetet.

- Miért, tán rosszul vagy? Ne félj, a Mari remek süteményt süt…

A halál felsóhajtott, és -állt.

- Nem kételkedem a kedves neje cukrászi képességeiben, Kovács úr, de az a helyzet, hogy nem vagyok Béla.

- Hát akkor meg mit adod ki magad Bélának, he?! Köülönben meg ki vagy?

- Az az igazság, hogy azért jöttem, hogy elvigyem a…

Kovács úr felordított.

- Hogy elvigye, mi?! Hogy elvigye?! – és felugrott. – Mit akar elvinni, he?! Mit akar még?!

- Izé… a lelkét…

- A lelkemet, mi?! A lelkemet is, mi?! Hát nem elég az adó?! Hogy a gatyám is ráment, mi? Most már a lelkem is kell?! Takarodjon innen!

És lekapta a falról a vadászpuskát.

A halál pedig szipogva elrohant, káromkodott, és másnap reggel felmondott.

Kovács úr és felesége pedig örökkön-örökké éltek.