A kékorrú bohóc

- Jó napot.

- Hát… ha magának jó.

- Igen, nekem jó.

- Jó magának.

- Aha. Jó.

- Jó.

- De most már hagyja abba!

- Jó.

A férfi megszemlélte a maga előtt álló, lehorgasztott fejű embert.

- Mi a probléma? – kérdezte.

- Az, hogy elállja az utat.

- De nem…

- Dehogynem. Nézze csak meg.

- De nem erről beszélek. Úgy értem, miért szomorú?

- Mert én vagyok a kékorrú bohóc.

A férfi meghökkent.

- Részvétem – mondta.

- Mindegy – mondta a kékorrú bohóc, és legyintett.

- És… miben nyilvánul meg?

- Micsoda?

- Högy ön a kékorrú bohóc.

- Ó, hát ez csak úgy van és kész.

- Értem… de… ha bohóc, miért nem vidám? Hisz’ minden bohóc vidám.

A kékorrú bohóc lassan ingatta a fejét.

- Nem minden bohóc vidám – mondta.

- Melyik nem vidám?

- A kékorrú.

- Hát persze – bólintott a férfi. – hiszen maga sem vidám. Ha pedig maga kékorrú bohóc, és szmorú is egyben, az azt jelentheti, hogy van olyan kék orrú bohóc, amelyik nem vidám, azonban nem feltétlenül azt, hogy minden kékorrú bohóc szomorú!

- Hibás az okfejtés – vágott közbe a kékorrú bohóc.

- Miért?

- Mert én vagyok az egyetlen kékorrú bohóc.

- Ó… sajnálom.

- Mindegy – legyintett újfent a kékorrú bohóc.

- És… a kékorrú bohócsággal feltétlenül szomorúság jár?

- Igen.

- Ó.

- Mindegy – legyintett ismét a kékorrú bohóc, mintha legyeket kergetne.

- És – kérdezte a férfi -, hogyan lett ön kékorrú bohóc.

- Hát ez öröklödik. Amolyan teféta.

- Staféta.

- Mi? Ja, igen.

- Ezek szerint mégsem ön az egyetlen kékorrú bohóc.

- De igen. Ugyanis egyszerre csak egy ember lehet kékorrú bohóc. Amint új kékorrú bohóc születtik, az elődje a társadalom számára megszűnik létezni, mint kékorrú bohóc. Mintha soha nem is lett volna. Abban a minutumban.

- Ó.

- Mindegy – legyintett a kékorrú bohóc, de már elfáradt a karja.

- És valami… beavatási szertartás közepette lesz valaki kékorrú bohóc?

- Nem. Ez annál sokkal egyszerűbb. Az elmélet azon alapul, hogy a kékorrú bohóc a legszomorúbb ember a világon. Természetesen gyorsan változik ez, hogy éppen mikor ki a legszomorúbb ember. Ennek a tisdztnek neve is van, ez a kékorrú bohócság.

A férfi felnevetett.

- Kékorrú bohóc! – szólt. – Micsoda béna név! Ezt melyik hülye találta ki?

- Én voltam – felelte csöndesen a kékorrú bohóc.

- Ó.

- Mindegy – már nem legyintett, csak bólintott.

- És… ezek szerint folyamatosan változik, ki a legeslegszomorúbb?

- Igen.

- Hát akkor szerencsés! Nem kell örökké kékorrú bohócnak lennie!

- De nagyon sokáig.

- Miért?

- Mert belegondolok, mi lesz, ha örökké én maradok a kékorrú bohóc, ezen még szomorúbb leszek, és így már beigazolódik bajsejtelmem, és mindig én leszek a kékorrú bohóc, örökké, amíg csak egy nálam is szomorúbb embert nem találok.

- Ó – mondta szűkszavúan a férfi, és kitörölt egy könnyet a szeme sarkából.

- Mindegy.

- És… miért szomorú?

- Hát annak rengeteg oka van.

- Ugyan már! – veregette meg vállát a férfi. – Hiszen nem lehet az olyan szörnyű! Gondoljon valami szépre! Mondjuk… az anyukájára!

- Kiskoromban meghalt! – szipogta a kékorrú bohóc.

- Hát akkor… akkor gondoljon a gyerekére! Hát csak van gyereke, nem?

- Kiskorában meghalt!

- Hát akkor… milyen xcsaládtag van még… gondoljon az anyósára!

- Ő még él! – a kékorrú bohóc felzokogott.

A férfi is sírni kezdett ennyi szörnyűség hallatán.

- De hát csak van önben valami vidám! – bömbölte elkeseredetten.

- Hát… talán a macskám…

- Ez az… a macska! Igen! Mi van vele?

- Elcsapta az úthenger! – ordította a kékorrú bohóc, és egymás hátára borulva sírtak. Aztán hirtelen a kékorrú bohóc felpillantott, és halványan kiderült.

- De – szipogta -, olyan viccesen placcsant szét! – és őrült kacagásban tört ki. A férfi ezt nem hallotta, csak sírt, és könnyezett… és amíg a kékorrú bohóc egyre jobban nevetett, és felderült, ő egyre mélyebb bánatba zuhant.

Öt perc múlva a kékorrú bohóc kipirult, boldog arccal kiáltott:

- Köszönöm! Köszönöm a segítséget! Nem vagyok már szomorú! – és dalolt, és ugrált, és elment.

A férfi pedig ott maradt, magába roskadva, sötéten, és hidegen.

Ő lett a kékorrú bohóc.