Gyilkosság

John T. Philips igazán kedves és szeretetreméltó úr volt, kétes ügyekbe nem keveredett, alvilági csőcselékkel nem barátkozott, haragosa sem volt, így aztán nem csoda, hogy szörnyen meglepődött, amikor egy nyári estén rezidenciájába belépve minden ok nélkül a mellkasába döftem egy vastag nyelű konyhakést.

Azt hihetnék, előreszaladtam, de nem; itt kezdődik a történet. John T Philips megremegett karosszékében, fuldokló hörgés csúszott ki ajkain, vér buggyant ki a száján, majd egyre csendesülő remegéssel karosszékéből a padlóra csúszott és meghalt.

Igen, így történt; hajszálpontosan megfigyeltem utolsó mozdulatait, láttam, amint a haldokló értetlen és riadt tekintete a szenvedés és gyötrelem borzalmas egyvelegében könnybe lábadva mered meg... most is láttam a szemet, amint gazdája a földön feküdt, és melléből vér patakzott; élettelen volt és üveges. Bárki megrémült volna láttán – nem úgy én. Már nem mintha bátor, vagy merész ember volnék – Isten ments, hogy ezt feltételezzék rólam – pusztán csak teljesen érzéketlen volt számomra a holttest. Ez most nagyon fellengzősen hangozhatik, pedig nem az; mivel John T. Philips nem volt közeli ismerősöm (még be sem mutattak neki, mindössze kétszer láttam), nem tudtam szánalmat érezni iránta. Elérte a végzete. Hát igen; egyszer mindenkinek eljön az ideje, és kellenek a világon olyanok, akik ezt az időt siettetik. John T. Philips ötven-valahány évet már leélt az életéből és a maradékban már nem is csinált volna semmit.

Igen, meggyőződésem volt, hogy meghalt (már ezt ne úgy értsék, mintha mindezek után feltámadt volna, ezt egy szóval se mondtam); amennyi vörös vér kiömlött belőle, annyiba egy ló is belehalna. A sűrű, sötét vér a fapadlóra folyt, végigcsurgott a hulla körül és beszivárgott a padlódeszkák közé. Persze, most elmebetegnek tartanak, aki gyönyörét leli egy ember meggyilkolásában, és utolsó perceinek (s a vér útjának) megfigyelésében. De attól még, hogy ezt teszem, nem vagyok elmebeteg! Inkább művész vagyok... az élet művésze. Az Úr ad, én elveszek. Tiszta sor.

A konyhakésre pillantottam – ormótlan jószág volt, vastag nyelű és szálkás. Egy szálka bele is fúródott mélyen a tenyerembe. Éreztem, ahogy a bőröm alatt a húsom felszínét karistolja, remélve, hogy belehalok. Olyan szándékok vezérelték, amik engem is.

A lakás, melyben John T. Philips élt, egészen kicsi volt annak ellenére, hogy fentebb „rezidenciaként” említettem meg. Mindössze három teremből állott, egy tágas hallból, amelybe az ajtón keresztül a látogató először lépett be, egy apró hálószobából és egy fürdőszobából. Meglepett, hogy a házban nem található konyha; bizonyára csak éttermekbe járt étkezni.

A hall berendezése csak a legalapvetőbb szükségletekre terjedt ki; mindössze egy-két szekrény, egy ócska faasztal az egyik sarokban, egy óra a falon, néhány szőnyeg, és a már említett karosszék volt megtalálható. Igazán kényelmesnek tűnt ez utóbbi bútor, és akaratlanul is leültem rá átlépve a holttestet, és hintáztam egy keveset. Kezemet végigsimítottam a karfán, és különösen kellemesnek találtam az ülést rajta. Belegondoltam, milyen érzés lehetett Philips számára látogatásom. Kinyílik az ajtó, pontosan vele szemben, mindössze kétlépésnyire tőle – minden valószínűség szerint azért ült itt, hogy a kései látogatókat illendően üdvözölni tudja. Az ajtón belép egy férfi, gyorsan és rugalmasan, mindenféle szó vagy mosoly nélkül. Én meghökkennék ilyen helyzetben, és azt hiszem, ő is meghökkent. Meghökkenek tehát, és a férfi hozzám lép, és arcizmainak rándulása nélkül a mellembe mártja a konyhakést. Felhördülök, és értetlenül, meglepetten bámulok; tudatomig nem jut el, hogy mi történik, minden olyan hirtelen. Érzem a belém hasító borzalmas fájdalmat, de okát nem értem... felhördülök, érzem, hogy forróság önti el a testemet, érzem a torkomon felfelé törekvő vérhullámokat, és ezután elvesztem öntudatomat... és ezután lecsúszom, pontosan oda, ahol most ő van.

Cipőm orrával megfordítottam az élettelen testet. Arca most felfelé fordult, és láttam félig nyitott száját, élettelen szemét; fogai ápoltak voltak és fehérek. Ezt meglehetősen irigyeltem, mert nekem cseppet sem ilyen ép a fogsorom... de mindegy is. Philips őszes haja már ritkult, arca enyhén borostás volt. Vonásai mélyek voltak, homloka ráncos volt, orra enyhén kampós, arca pufók, szemei nagyok és világosak. Kíváncsi voltam, milyen lehetett ez az arc, milyen grimaszokat vághatott, éri-e bármiféle kár azzal a világot, hogy ez az arc egyik pillanatról a másikra olyan semmitmondóvá, üressé és merevvé vált, mint egy gumimaszk... vajon él-e olyan ember, ki úgy ragaszkodjon ez előttem fekvő, immáron pusztán díszletként működő testhez, hogy sír majd a temetésén? Igazán szerették az emberek? Vagy a halál csak megváltás számára?

Megpaskoltam kesztyűs kezemmel az élettelen arcot. Egy kis idő, és elkezd majd sápadni és hűlni. Napok, hetek kérdése, és a hulla bűzölögni, rothadni kezd, majd szép lassan átadja magát az enyészetnek. De a lelke is elpusztul-e? Ha létezik Mennyország, Paradicsom, oda jut, vagy a pokolba? Vagy egyáltalán nem méltó arra a földi lét, hogy az ember megmeneküljön az örök haláltól? Méltó-e arra az egyszerű ember, hogy lelke üdvözüljön, vagy méltatlannak találtatik, és megsemmisül porrá oszló testével együtt? Ha van Úr, vajon megengedi-e, hogy az embernek, ennek az egyszerű, céltalan, haszonélvező teremtménynek boldogsága legyen az életén túl? Megérdemli talán, hogy pusztán anyagi hasznot leső és nyers földi élvezeteket hajkurászó múlandó léte után örök megváltás legyen jutalma?

Felálltam a karosszékből, és észrevételeztem, hogy a vér már alvadni kezd a padlódeszkákon. Pedig milyen sok vér volt! Az ember azt hinné, az ilyen csak úgy nem szárad fel. A vér alvadása különben sem hasznos esemény, mivel nehéz lekaparni, és az ilyen könnyen nyomot hagyhat a gyilkosságról. Ha belépnek majd, az első pillantásuk a vérfoltra esik... már ha a hulla még nem marad ott. Nem szabad ott maradnia, hiszen akkor már annak jelentősége, hogy a vérfoltot meglátják, eltörpül a halott megpillantása mellett. Ha pedig a halott megvan, igazán könnyen szagot fognak és nyomra akadnak. Az ilyennel csak óvatosan. Már nem mintha több embert is gyilkoltam volna már meg John T. Philips-en kívül, nem; ellenben tisztában vagyok azzal, mi a teendő. A holttestet el kell rejteni. Persze az sem mindegy, hová. A szekrényt automatikusan kinyitják. Ez az elsők között van. A hulla ablakon való kidobása nem helyes, mivel könnyen észreveszik az utcán. Elégethetném a hálószoba kandallójában, de az égett hússzag mérföldekre elérne. Feldarabolhatnám, de annyi vér lenne, mint egy vágóhídon. Illetve... azt nem tudom, a testben ugyanúgy alvad-e a vér, ahogy azon kívül. Lehet, hogy már egy csepp nedvesség sincs benne, egyszerűen teljesen száraz, és ha hozzáérek, porrá omlik szét, és előbb utóbb kisöpri a szél az ablakon. Mennyi idő az, ameddig kihűl? Amikor minden megáll a szervezetben, és már a vér sem buzog az erekben? Mikor ülepszik le minden belső szerv, és ereszt le a szív, akár egy léggömb?

És biztos, hogy halott? Lehet, hogy műveltségem nem elég ahhoz, hogy meg tudjam állapítani? Talán csak eszméletlen, vagy sokkos állapotban van, de a következő pillanatban majd élettel telik meg két üveges szeme, felpattan és tovább él? Talán ellenem fordul, gyanúsít, üvöltözik, zokog majd, vagy most ő szúrja belém a kést? Lehet, hogy csak megsebeztem, de meg nem öltem?

Letérdeltem a halott (halott?) mellé, és kigomboltam mellén a korábban vérrel áztatott, de immáron száraz, recsegő-ropogó inget. Megszáradhat a vér ilyen gyorsan? Mindegy. Megnéztem falfehér, kövér felsőtestét a szúrt sebet. A kés áthatolhatott két borda közt, és átdöfhette a szívet – lelki szemeim előtt tisztán láttam, amint ez a csúnya, lüktető, nyálkás szerv megremeg, amint közepébe beleszúródik a kés hegye, és a meleg vér elárasztja a szervezetet. Valamilyen úton-módon a tüdőbe is vér kerülhetett, ennek oka, hogy a száján tört fel ez a vörös, forró folyadék. Bizonyára belefulladt saját vérébe.

De még mindig nem győződhettem eléggé meg róla, hogy nem él. Lehúztam kesztyűmet, s próbáltam kitapintani csuklóján a pulzusát – sikertelenül. Talán csakugyan meghalt. És lehet, hogy lelke itt ragad a Földön, mert nem tud nyugodni – azért, mert erőszakos halála volt. Lehet, hogy örök időkre kísérteni fog, mint nyughatatlan kísértet, ki bosszút áll gyilkosán... vagy mégis életben van, és miután elmenekültem, magához tér és bosszút fogad ellenem, hogy halálom napjáig nem nyugszik, és mindent elkövet, hogy megszenvedjem hátralévő életem... fülemet a mellkasára tapasztottam, hogy meghalljam, dobog-e a szíve. Az arcomra rákenődött a vér, és a fülembe is folyt, ahogyan a szívverés után kutattam... él-e valójában, vagy csak a bolondját járatta velem a képzeletem?! Na, gyerünk, dobogj már, hadd öljelek meg, ha mégis élsz, gyerünk! Felkaptam a kést, és újra meg újra belevágtam a mellébe, továbbra is odatapasztva a fülemet... halj már meg, gyerünk!

És a következő pillanatban megértettem az alvadás okát. Az óra reggeli hat órát mutatott, és a következő pillanatban meglátott engem arcomat a halottra tapasztva és azt döfködve egy nő, aki az ajtón lépett be... és nem sokkal később jött a hatóság.