Álom

Felpillantottam; előttem ott állt egy kis, kék ember, és mosolygott.
- Hol vagyok? – kérdeztem.
- Kitűnő kérdés – felelte a kis, kék ember, és továbbra is mosolygott. – Célratörő, egyenes és egyértelmű. Príma egy kérdés. Rögtön a hollétedet tudakolod a Mi?, He?, Hu? És egyéb kérdőszók helyett. Roppant célratörő.
Nem szóltam semmit, csak meredten bámultam. Olyan meredten, amilyen meredten ember csak tud bámulni egy kis, kék emberkét, aki mosolyog. Persze, nem kéne meglepődnöm, hiszen… nem is tudom, miért… olyan természetesnek tűnt a rózsaszín ég és a narancsszín fű, amin álltam.
- Tudom, most mire gondolsz – mondta a kis, kék ember. – Arra, hogy megőrültél, vagy színtévesztő lettél. Bárki ezt gondolhatja itt körülpillantva.
- Nem erre gondoltam – feleltem halkan, és a narancssárga füvet néztem. Olyan volt, mint a reszelt sárgarépa.
- Nem-e? Na sebaj. De, csak úgy mondom, nem kell meglepődnöd semmin. Ezt mind csak álmodod.
- Igen, én is azt hiszem.
- Ahogyan elég gyakran álmodsz. Fura lidércnyomásaid vannak.
- Tudom.
- Álmodtad már, hogy megöltél egy embert. Valami alacsony, szemüvegeset. Teliholdkor farkasemberré változtál, és széttépted őt.
- Erre nem is emlékszem…
- Persze, hogy nem. Felejthető. Hiszen csak egy alacsony szemüveges férfi volt, akit széttéptél, semmi több. De nézd csak… mindenféle mosolygó emberek ugrálnak itten.
Csakugyan; mindenféle férfiak és nők szökdécseltek a dimbes-dombos narancs füvön, mely a végtelenségig nyúlt el… sokszínű virágokat hintettek maguk körül, nem szóltak, csak ugráltak, arcukon széles mosoly ült. Frakkban voltak és szoknyában, és nagyon boldognak tűntek.
- Egyszer meg azt álmodtad, hogy lelöksz egy embert a háztetőről.
- Nem.
- De, még ötéves korodban. Hazafelé jöttök az óvodából, majd hirtelen lelöksz valakit egy tízemeletes ház tetejéről.
- Nem emlékszem rá.
- Persze, senki nem is kötelezett rá, hogy emlékezz… megölni egy embert, az felejthető. Hány gyilkos volt már, aki elfeledte egy gyilkosságát… tudod, hány?
- Hány?
- Egy sem. A lelkiismeretükben mindig égett. De persze nincs mindenkinek lelkiismerete. Szedtél már virágot?
- Tessék?
- Virágot. Amin taposol.
Lenéztem, és észrevettem azt a gyönyörű, sápadtlila növényt, amit a cipőm összezúzott. Körbenéztem, de sehol máshol nem láttam ilyen szép virágot.
- A virág – mondta a kis, kék ember – gyönyörű dolog. Kiáshatod, és cserépbe ültetheted. Vázába rakhatod, hogy megédesítse a napjaidat egyszerű, mégis csodálatos ragyogásával. Kijöhetsz a mezőre, és gyönyörködhetsz benne. És persze megölheted, széttépheted, lelökheted tízemeletes épületekről. Akkor odavész minden szépsége.
- Én igazán nem akartam – mentegetőztem.
- Persze, hogy nem. Virág, mi az? Egy növény. Felejthető. De nézd, milyen kedvesen ugrabugrálnak azok az emberek. Fülig ér a szájuk. Pillants fel a rózsaszín égre! Látod, milyen szép? Persze, lehet, hogy a következő pillanatban az egész ég felgyullad, és madárként hullik alá, madárként, aminek elvágta rövidke életét az öncélú orvvadász halálos tölténye. Akarod, hogy ezt tegye? Megteheti. Ez a te álmod.
- Nem akarom.
- Dehogynem akarod. Hiszen ki nem akarná? Senki nem akarná. Csak te. Miért nem parancsolsz az ugráló emberekre, hogy holtan essenek össze? Megteheted. A te álmod.
- De…
- Ne mentegetőzz. Tudom, hogy megtennéd. Gonosz vagy, bárkit megölnél.
- De…
- Semmi de. Ahogyan széttépted a szemüveges férfit, ahogyan lelökted az embert a ház tetejéről… megölöd az álmaidat! Megölöd a virágokat! Megölsz mindent, ami szép és jó! Ahogyan megöltél engem is!
- Tessék?
- Igen, engem! Én vagyok a te Álmod! Én vagyok, akit te teliholdkor széttéptél, akit levetettél tízemeletes épületekről! Én vagyok, akit eltapostál, én vagyok a halott madara a képzeletednek! Ezerszer is megöltél, de most bosszút állok! A családod már halott, és most téged is megöllek!
Eltorzult az arca, én hátrazuhantam… az emberek ugrálni kezdtek körülöttem, a szüleim arca volt az övék, a testvéremé… mosolyuk torz, halott vigyorba torzult, mely aztán kettétépte testüket… az ég fekete lett, és a fű magába szippantott… sikoltottam…

- Ébredj fel! – szólt egy hang. Kinyitottam a szemem, a plafonra meredtem, ziháltam. Végigsimítottam kezemmel a takarót, a párnát, az ágyamat.
- Hú! – nyögtem, és felültem. – Borzalmasat álmodtam az előbb!
- Bárkivel előfordul – mondta az ágyam mellett állva a kis, kék ember, és mosolygott.