A startpisztoly

Régebben magam is hosszótávfutó voltam; még díjakat, érmeket meg kupákat is nyertem, bárki megmondhatja. Lehet, hogy nem hiszik, de sokan úgy vélték, a széllel kéne versenyeznem, még esélyem is lenne. Egy ízben még a nagy amerikai büszkeséget, Charles Hastont is legyőztem, igen remek futó voltam! Nem mintha a futásból meg lehetne élni, nekem nem sikerült legalábbis, de boldog voltam, és ez a fő.

Akkoriban ismertem meg azt a gyönyörű leányt, Lisát, aki az első pillanatban meghódította a szívemet. Bájos volt, szép volt, kedves volt, okos… elnézést, kicsit elragadtak az emlékek. De csinos lányka volt, én mondom, bárki megirigyelhette volna a szépségét, és valahogy úgy esett, hogy a menyasszonyom lett.

És akkor jött a baj, méghozzá Michael F. Johnson személyében. Szintén hosszútávfutó volt, és fekete. Magas volt, jóképű – már amennyire egy fekete fickó jóképű lehet, sose szerettem igazán a négereket -, és maga volt az ördög; megnyerte az életemet meghatározó versenyt (másodikként értem a célba), és elcsábította a menyasszonyomat.

Így van, ahogy mondom. Egy napon megszöktette őt, én pedig egyedül maradtam, és összeroskadtam. El is utaztam, messzire; nem bírtam elviselni a fájdalmat, hogy összeomlott a karrierem, és odalett a lány, akit szeretek. Később megtudtam, hogy Lisa teljesen tönkrement a szerelmi háromszög miatt, és nem sokkal eltűnésem után a folyóba vetette magát. Ekkor határoztam el, hogy megölöm Johnsont.

Ezután több évvel történt, itt, Angliában, hogy egy országos verseny zajlott, mely talán az előzménye volt valami nagyobb, kontinens- vagy világmérkőzésnek (nem tudom pontosan, mivel már régen nem dolgoztam). Helyi forrásokból kiderítettem, hogy Johnson is az indulók közt van, és úgy véltem, ez kitűnő alkalom arra, hogy megöljem őt.

Pontosabb értesüléseket egy Bobby nevű fiatalembertől kaptam (a vezetékneve túl nehéz volt, mintsem hogy megtudtam volna jegyezni), aki maga is részt készült venni az említett versenyen, és ő is sötétbőrű volt; igen, a négerek valamiért az átkozottul ruganyos lábaikkal azóta is uralják ezt a sportot. Szóval ez a Bobby beszámolt a verseny időpontjáról és kimeneteléről, hogy egy vasárnapi késő délutánon lesz, épphogy sötétedés előtt, és meg is jegyezte, hogy milyen hülyeség ez, hisz’ ha elhúzódik a dolog, még az emberekre esteledik. Megkérdeztem, mit tud Johnsonról; azt mondta, még sosem látta, csak hallásból ismeri, állítólag nagyon gazdag, és rajonganak érte a nők. Emlékszem, ezt hallva ökölbe szorítottam a kezem, és csak kis híján múlt, hogy nem üvöltöttem el magam.

Több, mint két hét volt a versenyig, és én feltétlenül a verseny napján akartam megölni Johnsont. Így volt élvezetes és teljes a bosszú, hogy karrierjének csúcsán gyilkolják meg. De hogyan tegyem? Ezt még nem tudtam.

Abban a két hétben sok időt töltöttem Bobby-val. Nem zavarta hűvös magatartásom, kissé szószátyár volt és különösen életvidám. Egész jó barátok lettünk, és aztán, a verseny előtt öt vagy hat nappal megemlítettem neki ittlétem célját.

Lehet, hogy hiba volt; először nagyon megrémült, de amikor beleavattam szörnyű történetembe, úgy gondolta, segít nekem kivitelezni az akciót. Most, így belegondolva nem is tudom, hogy tudtam rávenni, hogy egy gyilkosság részese legyen. Vele is megosztotta a kivitelezésbeli problémát, és az ő zseniális ötlete volt a startpisztoly. Hiszen a startpisztoly dördülésére kezdenek a futók rohanni, és senki sem néz hátra; könnyen a gerincén találhatom az áldozatot. A futók nem akadályozhatnak meg, hiszen már száguldanak is a salakpályán, nem állnak meg, ugyanis a lövés normális. Persze, hogy hová megy, azt nem tudják követni, ők csak futnak.

Érdeklődtem a városban, és megtudtam, hogyan durranthat valaki startpisztolyt – sehogy. Én legalábbis semmiképp nem juthatnék hozzá. Máshol ugyanis ez a bírók érdeme, itt pedig van külön valaki, kinek ez tisztsége, és én egyik sem vagyok. Megkérdeztem, ki az illető, kinek lehetősége van erre; közölték velem, hogy Lord Garlish az, egy angol főúr, aki minden valószínűség szerint piszok gazdag, legalábbis a megjegyzések erre utaltak. Egy nagy kastély grófja volt, a várostól nem is olyan távol, egy nagy birtokon. Úgy gondoltam, meglátogatom a grófot.

Már másnap fogadott is. Hatalmas kastélya volt, nagyobb, mint amekkorára embernek szüksége lenne. Vastag kőfalak tartották, és kis, poros ablakok helyezkedtek el a föld felett két méterre. Egy nagy kapun kopogtam, mire beengedett valami inasféle, üdvözölt, és sok különböző színes termen, szobán és folyosón keresztül bevezetett egy helyiségbe, ahol kandalló előtt egy vörös fotelban a gróf üldögélt, és pipázott.

Kénytelen vagyok szót ejteni a berendezésről; olyan volt, mit bárki megirigyelt volna. A falakon állatok bundái, köztük vagy három medve, agancsok a falon, hosszú és széles bíbor szőnyeg a talpaim alatt. Mindenfelé bútorok voltak, asztalok és székek, válogatott méretben és anyagban, egy hatalmas, embernagyságú, idegesítő ingaóra, és különösen megragadta a figyelmemet egy fejnagyságú kőszobor, mely egy koponyát formált, s egy kis faemelvényen foglalt helyet. Az egyik falat szinte teljesen beborította egy nagy könyvespolc.

A gróf jöttömre felállt, és hozzám lépett. Nagyon ellenszenves arca volt; hosszú és vékony. Ráadásul monoklis volt, és vastag bajuszt, rövid kecskeszakállat viselt. Már akkor úgy éreztem, hogy utálom.

- Ki maga, és mit akar? – kérdezte szörnyen udvariatlanul. Bemutatkoztam neki, mondtam, hogy már beszéltünk telefonon, újságíró vagyok, és riportot szeretnék készíteni vele. Ez persze nem volt igaz, és nagyon kevéssé volt elhihető, mivel se jegyzetfüzettel, se diktafonnal nem rendelkeztem, de bólintott, és hellyel kínált. Leültem egy párnázott székbe, közvetlenül a kőkoponya mellé.

- Mivel érdemelte ki azt a tisztséget, hogy ön sütheti el a startpisztolyt? – kérdeztem.

- Tudja, rengeteg pénzt öltem a verseny szervezésébe, és ezért kínálták fel nekem a lehetőséget.

- A startpisztoly olyan, mint egy normális fegyver?

- Hogyne, pusztán rendeltetése miatt ez a neve.

Már akkor szörnyen irritált a bajsza. Nagyon idegesítő bajusz volt, és ha tehettem volna, letépem az arcáról.

- Ismerik önt a rendezvényen?

- Nem, még nem jártam ott személyesen. Pusztán a csekkjeimből ismernek! – és hangosan felkacagott.

Megpróbáltam vele nevetni, de olyan ellenszenvesnek találtam vihogását, hogy csikorgattam a fogam a gyűlölettől.

A baj akkor történt, amikor felálltam, hogy induljak, és szállásomon átgondoljam a hallottakat.

- Várjunk csak! – dermedt meg Lord Garlish. – Magánál semmiféle újságírói eszköz nincsen! És hol van az igazolványa? Mégis, mit jelentsen ez?!

Ekkor szántam el magam arra, hogy megtegyem, amit már rég akartam. Felkaptam az álványról a kőkoponyát, és karom teljes erejéből a gróf fejéhez vágtam. Az holtan esett össze.

Józan gondolkodású ember lévén azonnal elemezni kezdtem a teendőket. Kitűnően jártam el; a bosszantó pipát a tűzbe dobtam, a szoborról a gróf ruhájának egy leszakított darabjával letörölgettem a vért, ezt szintén a kandallóba hajítottam, a grófot pedig a hatalmas ingaórába rejtettem. Már rég nem leszek itt, mire a holttestnek szaga lett. A padlón a vérfoltra egy kisebb szőnyeget húztam, majd sietősen távoztam a kastélyból. A kapuban még megállított az inas, kinek azt mondtam, a gróf sétára indult a hátsó kijáraton, és meghagyta, hogy ne is várják estig. Ezután visszasiettem szálláshelyemre.

Másnap reggelre testet öltött elmémben az aggodalom. Mi van, ha értesülnek a gróf haláláról, és nyomozni kezdenének utánam? Vagy küldenek helyette valaki mást, hogy dörrentsen a startpisztollyal… talán inkább a nézőseregből kéne agyonlőnöm Johnsont, vállalva a kockázatot, hogy a nézősereg még menekülésem előtt elkap? Nem tehetem meg, hogy a gróf összes küldöttét és örökösét elteszem láb alól, mert túl gyanússá válnék.

Egyfolytában a kőkoponya járt az eszembe, hogy elég jól letöröltem-e, és hogy mikor vehetik észre a hullát a kinyitható ingaórában. Vajon mikor veszik észre, hogy az óra nem kattog, mert a halott gróf megállította testével az inga mozgását? Még az a szerencsém, hogy nem volt üveg az óra alsó részén, máskülönben kilátszanék a halott.

Miután ebédeltem egy fogadóban, Bobby-val sétára indultam a környéken. Elmeséltem neki a történteket, persze szépítve a dolgot, s bár első reakciója rémült és ideges volt, megértettem vele, hogy a gróf gonosz, és mindez a jó ügy érdekében történt. Megosztottam vele aggályaimat, ő is úgy vélte, hogy túl kockázatos lenne kiállnom a pályára. Megkértem, hogy vegyen nekem egy jegyet valahová, az első sorba, ahonnan jó a kilátás és a „kilövés”, majd, miután elment, sétáltam egyet, és határtalan bosszúszomjamra gondoltam.

Aznap estére megvolt a jegyem: első sor, valamilyen B szektor, hármas szék. B szektor, hármas szék. Príma lesz. Egyszerűen megölöm. Én mondom, igazán könnyűnek hangzott, és akárhányszor higgadtabban próbáltam a dologhoz közeledni, csak Lisára gondoltam, és újra elöntött a pokoli düh.

Néhány nap múlva, a verseny napján azonban hirtelen megváltoztattam a tervemet. Megtudtam ugyanis, hogy a gróf nem tud eljönni, ugyanis több nappal ezelőtt eltűnt, értesülések szerint sétálni ment, és azóta nem tért vissza otthonába. Ez erőt adott – a grófot nem találták meg, és remény van rá, hogy visszatér „sétájából”, így hát nem küldenek helyette senkit. Ki még nem jelentették, hogy nem jön, épp ezért várható. Jobban nem is alakulhatott volna.

Megérkeztem a verseny színhelyéhez, ami egy nagyobb csarnok volt. Mivel a gróffal még nem találkoztak, magam mutatkoztam be, mint Lord Garlish. A szervezők melegen üdvözöltek, és kérték, hogy másfél órán belül foglaljam el a helyem a pályán.

Nagy tömeg gyűlt össze; kissé megrémített ez a tömeg, de láttam a pálya túlsó végén egy vészkijáratot, mely a csarnok azon részén volt, hol nem ültek nézők – ez egyenesen a szabadba vezetett. A tervem készen volt: lelövöm Johnsont, majd a futókkal együtt rohanok, egészen a vészkijáratig, amin át természetesen távozom. Hogy ne keltsek feltűnést a futók között, magam is kénytelen vagyok egy futómezt felvenni, és rá valamilyen ballonkabátot, melyet a gyilkosság után levetek magamról. A kabát azért szükséges, hogy az emberek ne lássák, hogy alatta futónak vagyok öltözve, és ne kelljen magyarázkodnom emiatt. A futás menni fog; akkor is olyan frissnek éreztem magam, mint amikor egész álló nap futottam több éven keresztül. A felismerés, hogy egyvalaki tönkretette az életemet, újból belémnyilalt; remegve vártam a verseny kezdetét.

Mielőtt a pályára mentem volna, találkoztam négyszemközt Bobby-val. Abban a percben kapták meg a mezeket, és közölte velem a számokat.

- Az enyém a kilences – mondta, majd, mivel ez nem érdekelt engem, hozzátette: - Johnson a hatos alatt fut.
Szólt, mivel úgysem fogom látni az arcokat, hiszen több lépéssel a futók mögött leszek, a számot figyeljem.

Nem sokkal ezután, talán tizenöt perccel volt, hogy kiértem a pályára, ballonkabátban, immáron „menetkészen”. Remegett a kezem, mikor egy férfi átnyújtotta nekem a startpisztolyt. Gyönyörű fémdarab volt, gyönyörű… jobban tetszett akkor bármi másnál. Boldogság volt nekem a fegyver, áldás, dicséret, vagyon. Többet ért bárminél. Végigsimítottam, és a helyemre álltam. Körülpillantottam. Ezres tömeg. Rengetegen látni fogják a gyilkosságot, de ez nem tesz semmit. Hívattam egy kocsit a vészkijárathoz legközelebb eső útra, hogy azonnal kijuttasson a városból, majd esetleg az országból. Lord Garlish néven fognak körözni egészen addig, amíg meg nem találják a halottat. Az
inasnak álnevet adtam meg, amikor a grófhoz igyekeztem. Egyszerűen tökéletes terv. Zseniális gyilkosság. Az arcomat remélhetőleg nem látja majd senki.

Tíz perc múlva már mindenki a rajtvonalnál állt. Számomra elképesztően lassan telt az idő. Semmi másra nem koncentráltam, csak a hatos szám vibrált a szemem előtt. Nem láttam Johnson fejét – már több éve nem láttam – bár szívesen néztem volna utolsó pillanatait, mielőtt a golyó átfúrja a belső szerveit. Minden idegszálamban éreztem már a dörrenést, amit kiad majd ez a kis fegyver.

Valaki elmondott egy beszédet, szólt a himnusz, tapsoltak… bár lehet, hogy nem ebben a sorrendben. Úgy éreztem, mindez évekig tart. Nem láttam Bobby-t sem a futók között, haj alapján sem tudtam megkülönböztetni őket, minden homályos volt, csak a hatos számot láttam.

Ezután valaki oldalról jelt adott nekem. Oly gyönyörűséges kézmozdulat volt, hogy boldogságomban eredeti tervem helyett (hogy csendben és óvatosan inzézem a dolgot) őrülten felordítottam, azzal a dicsőséges ordítással, mit csak egy oroszlán adhat ki elharapva áldozata torkát, és felemelve a fegyvert borzalmas dörrenés kíséretében elsütöttem azt. A golyó a levegőn átcikázva belesüppedt a hatos szám közepébe, és átszakította a ruhát. Vér buggyant ki onnan, a test hörögve elzuhant, de én már nem láttam, csak futottam eldobva kabátomat, futottam a többi futóval hangosan kacagva, ahogyan a riadt állatsereg menekül a vad elől, úgy loholtak előttem. Beértem őket, diadalmasan lihegve, s két oldalamra pillantottam, hogy tekintetem találkozzon Bobby-éval, hogy osztozzon az örömömben. De nem őt láttam, hanem mást. Michael F. Johnson érzéketlen arcát, amint elsuhant mellettem, a kilences mezben. Az idő lelassult… ekkor döbbentem rá, hogy egy csúfos tévedés folytán Bobby volt a hatos mezben. És megöltem őt…

A többi futó lehagyott engem, én keserűen csörtettem tovább egészen addig, amíg orra nem buktam valamiben. A földre zuhantam, éreztem a vért, ami kitódul fejemből, amint a salakos földhöz csapódott. Kábultan a lábamhoz pillantottam; amiben elestem, nem volt más, mint a kőkoponya.

És nem fognak nekem hinni, de igaz volt, amit láttam, és még most is, fél évvel később, még itt, a siralomházban is félek visszaemlékezni… amint felpillantottam, épp azelőtt, hogy lecsapott volna rám a rémült és dühös emberek hada, kik látták a gyilkosságot, s a pályára rohantak… a nézőtéren, nem is messze tőlem, a B szektor hármas székén, az általam üresen hagyott helyen ott ült élettelen arccal a halott gróf.