Az első

I.

Sötét volt az este, és hideg, mint a fagy,

Ez csak akkor nem bánt, ha jókedvedben vagy,

Nem úgy, mint én, s csoda, hogy még élek;

Élettelenül suhan az utcán ezer lélek.

Nézem az embereket, de arcokat nem látok.

Miért nem figyeltek, hisz' hosszan bámulok rátok?!

S bár tisztviselők ezek, boltosok, tanárok,

Nem szólnak, nem néznek rám, hiába várok.

Lénnyé maszkírozott lelkek ők, arctalan bábuk,

Mintha lebegnének, suhan föld felett a lábuk,

Csend van, mégis homlokomon az ítélet:

Vesztettem a játszmában, nem vár többé élet.

Erőtlenül zuhanok le az utca kövére,

Könnyemből kicsordul ezer elhalt remény vére,

A rideg valóság végül megölte a szépet,

Minden egyes ábrándot gyökerestől kitépett.

II.

Nem tudom, hogyan találtak rám azok ketten,

Arra sem emlékszem, hogy ezután mit ettem,

Nem tudom, hogy ettem-e egyáltalán, mit adtak,

Míg ők furcsa vigyorral egy-egy széken maradtak.

Csak nyeltem a szavakat, mit egy hang számba rágott,

Hogy így találom meg majd a nyugodt boldogságot,

Majd eldőltem... s most csak a vakító fényt látom,

Izzadt testemre rátapad kabátom...

Először azt hiszem, a napfény, amit nézek,

De aztán elmállanak, szétcsúsznak a részek,

Félelem csap belém, nem tudok felülni,

Lelkem azt ordítja, gyorsan, menekülni...

Eltűnik az aggodalom, helyet kap a mámor.

Úgy érzem magam, mintha átlőtt volna Ámor,

A józan ész eltűnik, hisz' erre nem hat törvény...

A föld felett szállok... elindult az örvény.

III.

Részese vagyok egy teljesen más képnek:

Ütemre bíbor vízilovak lépnek,

Hátukon nyergek, fejükön meg tulok,

Kínálnak valamivel, de én elfordulok.

Olyan tünemény jön, ami nem volt régen,

Szárnyas emberek repdesnek az égen,

Majd víz helyett – mi nincs – a napba fúlnak.

Ott, a láthatáron kékes tüzek gyúlnak.

Lehet, hogy ez olyan, mint valami álom,

Kósza gondolatból, emlékből csinálom,

Óriások hada jő, kezeikben asztal,

A mosolygó akasztott fájánál marasztal,

Új alak érkezik, tán a pokol lénye,

Rózsaszín mellkasán szétszakad mellénye,

Szája helyett hatalmas nagy teniszpálya,

Látszik bőre alatt tüskés koponyája...

IV.

Távoli zajt hallok, mintha egy hang lenne,

Édesanyám hangját vélem felismerni benne,

Hallom, de nem értem, hiába kiáltom, állj!

Hangom nem hallatszik. Elfedi a homály.

Tisztulnak a dolgok... arcok néznek engem,

'Mit bámulnak így rám?!' - felkelve ezt zengem,

Idegen arcok, engem nem ismerhetnek,

S aggódnak... mit köszönhetek a tettnek?

'Jól vagyok' – hörgök, s tőlük ellépek.

Ugyanazon utcák... se csúnyák, se szépek,

Süt a nap, a fény megvilágítja az utat,

S a tegnapinál még riasztóbban mutat.

A földre zuhanok, és zokogok – de okkal,

Megtelik az elmém halálsikolyokkal,

Így nem lehet élnem, s azt is tudom, mér' nem...

Utált világomba muszáj visszatérnem.